2009. szeptember 26., szombat

Amikor egy zombinak van a legtöbb esze – Brandon Sanderson: Elantris


Talán egy laikus számára nincs is unalmasabb téma a horror műfajában, mint a zombik. Elvégre minden történet ugyanúgy épül fel, nem igaz? Az egyszeri emberek élik sivár kis életüket, amikor beüt a krakk: a halottak egyszer csak eldöntik, hogy megmutatják ezeknek a lúzereknek, hogyan kell igazán élni, és teljes gőzzel el kezdik felszámolni a társadalmat. Hörögve. Rothadva. Agyat zabálva. Közben meg a hősöknek egyre nagyobb túlerővel kell szembenézniük, hiszen az elhunyt bajtársak az ellenség seregét gyarapítják – elvégre a zombiknál igaz az a mondás, miszerint: az vagy, aki megevett téged.

Szóval, semmi nem lehet ötlettelenebb a zombiknál.

Ezt a véledekést azonban egy seregnyi mű cáfolja meg: elég csak a 28 nappal később kihalt Londonjára, a Shaun of the Dead alkalmazkodó túlélőire, a Fido félig Lassie-t idéző történetére, vagy a Girls című képregény csábító egyenlányaira gondolni. A sort bővíti Brandon Sanderson Elantrisa is. (Plussz, ha ideveszem még a Hullajót vagy a South Park hajléktalanos részét, akkor kiderül, hogy jóval több kraft van a zombikban, mint a karót nyelt, mostanság egyre pozőrebbé váló vámpírokban.)

Adott ugyanis a címszereplő város, amely egy évtizeddel korábban még az istenek bölcsőjének számított: a hely találomra felruházott egy szerencsés flótást emberfeletti hatalommal. Aztán a világ kifordult a négy sarkából, és az éteri lények eleven halottakká váltak. Ez persze nem akadályozta meg a várost, hogy tovább kutasson kiválasztottak után, így ami egykor áldás volt, most átokká vált.

Az ember persze valami miatt nem veszi jó néven, ha a szomszédja fél lábbal a sírban van, félig pedig a pázsitján áll, ezért az élők az ilyen szerencsétleneket összefogdossák, és bezárják Elantrisba. Ami, mondanom sem kell, többé nem az a csodálatos, isteni hely, ami egykor volt, hanem… nos, a zombifilmek tipikus lepusztult városa.

Egy nap Raóden, annak az országnak a hercege, amelynek szívében Elantris áll, áldozatául esik ennek a jelenségnek, és egyik napról a másikra a város falain belül találja magát. A saját bőrén kénytelen megtapasztalni, hogy zombinak lenni nem is olyan jó móka, ugyanis:
1. Hiába vagy halott, erről az idegrendszered nem vesz tudomást.
2. Sőt, rohadjon meg, csak az nem vesz tudomást erről az apróságról. Ha belelépsz egy szögbe, akkor az szívás, ugyanis a tested nem fog begyógyulni – a fájdalom ott marad veled, örökké.
3. A mardosó éhség, ami ugyan egy zombi számára nem ismeretlen, de attól még zavaró. Az elantrisiak persze nem az agyra gerjednek, hanem a hétköznapi ételekre… kár, mert a városban abból még nagyobb deficit van.
Engem amolyan fordított leprára emlékeztetett: ott az idegrendszer kezd elhalni, a nem gondozott sebek pedig elfertőzödnek, majd üszkösödni kezdenek. Az elantrisiaknál ez egy lényeges pontban tér el: náluk CSAK az idegrendszer nem hal el. (Ez persze csak egy laikus benyomása, ha valamit rosszul mondanék, majd kijavít valaki, erről a kórságról nem A kárhozat urának átka c. regényen illetve a wikipédián keresztül értesült.)

Persze a mi Raódenünk nem egy átlagos, elkényeztetett herceg, ofkorsz, hanem egy überoptimista, mindig vidám, hiperliberális emberke, aki a fejébe veszi, hogy ő megteszi a lehetetlent, és felvirágoztatja Elantrist. Ha a Disney el tud vonatkoztatni attól a ténytől, hogy emberünk kicsit hulla, akkor meg is van a következő egész estét betöltő rajzfilmük főhőse.

És hamár Disney, akkor kell egy hercegnő is, nem igaz? Hát dehogynem! Amint Raódent bedobják az elátkozott városba, érkezik emancipált jövendőbelije, Saréné, hogy politikai házasságot kössön a herceggel. Természetesen a hölgyemény minden józan esze ellenére romantikusabb – és kicsit elkeseredettebb – alkat annál, hogy kényszerből tegye meg ezt a lépést, ugyanakkor a döntésben szerepe van két királyság egyesítésének is, és éppen emiatt akkor sem megy vissza, amikor arról értesül, hogy kedvese halott (azt valamiért elfelejtik közölni vele, hogy csak részben… ja persze, mert hősünk apja egy képmutató marha).

Merthogy van egy kis bibi. Az istenek országa mellett terpeszkedik egy monoteista birodalom, amely vezetőjének Elantris már jó ideje szálka a köröm alatt. Ugyanis marha nehéz azt terjeszteni, hogy egyetlen egy isten van, aki mindenható, amikor a határon túl egy sereg másik él. Úgyhogy, bárki láthatja őket, anélkül, hogy a papok prédikációiból kellene bizonyosságot nyernie. Említettem, hogy az ezen birodalomban uralkodó államforma a teokrácia?

Azt hiszem, könnyen el lehet képzelni az uralkodó – és az egész egyház – reakcióját, amikor kiderült, mi történt a konkurenciával. Igen, életbe lépett részükről az A-terv, vagyis a „végig tudtuk, hogy ezek nem többek démonnál” retorika. A B-tervről ugyan kevés szó esik, de minden bizonnyal a „mi lenne, ha mégis mindannyian elmennénk inkább krumplit kapálni” projekt lett volna.

A birodalom így előbb bekebelezi az Arélonnal – Elantris királyságával – szimpatizáns országokat, majd az uralkodó átküldi egy papját, hogy térítse meg az egész pogány csürhét három hónapon belül, vagy a földdel teszi egyenlővé az egész vidéket. Ez az ember Hrathen lesz, egy egyszerre számító és lelkiismeretes férfi, aki ironikus módon azt a vallást terjeszti, amelyikben már régen elvesztette a hitét. Ő a regény legérdekesebb és legemberibb figurája, aki tevékenykedése során szembekerül Sarénével – és kettejük között furcsa, ellentmondásos kapcsolat szövődik.

Rajta kívül még egy rakat markáns szereplővel találkozhatunk a könyv lapjain. Sanderson ugyanis képes arra, hogy pusztán néhány mondattal, néhány ecsetvonással érdekes figurákat vázoljon fel. Raóden borúlátú, fekete bajtársa, Galladon, aki mondatait egy „soha nem volt” nyelv szavaival fűszerezi (i.e. szule = barát, doloken = pokol, kolo = értve?); Roiál, a cinikus, és mégis idealista vénember; illetve Dilaf, Hrathen fanatikus segédje, aki rendre szembekerül feljebbvalójával. Apropó, a kettejük konfliktusa jelenti a regény legerősebb érzelmi töltetét. Érdekes, hogy míg szinte az összes szereplő élethűre és maradandóra sikerült, addig a két főhős, Raóden és Saréné meglehetősen laposra sikerült. Igaz, a hercegnő mentségére szolgáljon, hogy a kezdetek kezdetén Sanderson jónéhány „bogárral” ruházza fel, így kicsit tüskés, érzéke a kétkezi művészetekhez (festés, varrás) zéró, emellett meglehetősen bizonytalan nőiességét illetően piszkafa természete valamint zsémbes modora miatt. Saréné egy jó karakternek indul, csak aztán idealizmusban a tökéletes Raódenhez idomul, és a végén az olvasó kettejüket képen rúgná egy bakanccsal… meg még a gyerekkaraktereket.

De még mielőtt visszatérnék rájuk és a negatívumokra, hadd szóljak az Elantris többi erényéről! Az egyik a már említett zombi koncepció ötletes kiforgatása… jópofa – habár egy kicsit túlidealizált –, ahogy az elantrisiak próbálják a nehézségek dacára visszahozni a romvárosban a földi Paradicsomot, miközben a falakon túl kezd összeomlani az ország. Az is tetszik, hogy Raóden nem akarja, hogy társai a kintiek jóindulatától és a hercegnő segélyeitől függjenek – ezutóbbi félig politikai fogás Hrathen szónoklatai ellen –, hanem az önállóságra törekszik; arra, hogy mindenki motiválva érezze magát a saját jövője jobbátételében. Fogj ki egy éhezőnek egy halat, és lesz aznap vacsorája; tanítsd meg azt az embert halászni, és mindig lesz vacsorája. Mindez nekünk, olvasóknak, élvezhetően tálalva.

Ugyanígy dícséretet érdemel a mágiarendszer. Alapjában véve maga a varázslás módszere nem egyedi, hiszen valójában egy másképpen nevezett rúnamágiáról beszélhetünk – mégis, az egész olyan ötletesen, átgondoltan és logikusan van felépítve, hogy kimondottan frissnek hat. Igazából az az eredeti, hogy min is alapulnak a jelek, és hogy is kötődik az egész Elantris átkához. Érdekes, mert ugye sokakat a ködszerzetek képességei is a jedikre emlékeztettek – ugye mindkét „rend” a távolkeleti harcművészeken alapul –, és ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor voltaképpen nagyon sok Erő-hatalom megtalálható A végső birodalomban, csak fémekhez rendelve. De hát ugye a hatás csak egyik része a mágiának, a forrás is legalább ennyire fontos, ha nem jobban.

A világ is ennek megfelelő aprólékossággal van felépítve; más fantasykkel ellentétben Elantris világát nem tudjuk egy korhoz kötni: az országok bizonyos szempontból az ókort és a koraközépkort juttatták eszembe, míg az aréloni nemesség a báljaival együtt inkább a XVII. századot (és a faliórák is rájátszottak erre). Más elemek viszont ezen is túlmutatnak: az elantrisiak által egykor előállított szeónokban például ott van egy csipetnyi a varázsgömbökből, a szellemszolgákból, a telefonokból, valamint a sci-fik apró, hűséges, de önérzetes robotszolgáiból. És az egésznek mégis van egy egységes hangulata.

A történetstruktúra 90%-ban szintén dícséretet érdemel, és bár nincsen sok akciózás a történetben, mégis ügyes fordulatokkal van tarkítva, és az intrikák is emészthetően vannak adagolva.

Persze nem minden fenékig tejfel, és ezzel rá is térnék a negatívumokra. Az egyik a már említett naivitás az überpozitív hősökön keresztül. Saréné például az aréloni parasztok jólétéért lobbizik nemes szövetségeseinél. Ezt teszi úgy, hogy közli velük, ha egy jobbágy szabadnak érzi magát, jobban fog dolgozni. A nemesek kicsit vacillálnak, de végül ráállnak… hogy aztán ez a szál szinte teljesen el legyen felejtve. Valamikor a regény vége felé kérdezi a hercegnő, hogy mi van a parasztokkal, mire az egyik arisztokrata büszkén jelenti, hogy „szótfogadtunk, jobbfejek voltunk velük, és így már táposodnak is”. Igen, ezt így, egy mondatban. A nem-elantrisi nyomorultak néhány koldus kivételével nem is képviseltetik magukat, így Saréné ebben a megnyilatkozásában kicsit egy olyan demokrata növendékre emlékeztet, aki a szegényekért küzd, miközben világéletében limuzinnal járt mindenhová, és csak a saját osztályába tartozókkal találkozott. Raódenre szintén ez jellemző: elmondja, hogy a világnak milyennek kellene lennie, aztán olyanná teszi, és közben mosolyog, hogy az egész mennyire magától értetődő. Jó, neki viszont a semmiből kell felépítenie, kár, hogy a regény során csak egyszer esik pofára: az átváltozáskor.

A mágiát illetően annyi gubanc akad, hogy bár maga az elantrisi mágia végig átgondoltan működik, Sanderson elfelejt utalni rá, hogy a varázslásnak ezen a világon létezik más formája is, márpedig ez a regény végén meghatározó lesz.

Ugyanígy akad pár fordulat, amelyek nélkül meglettem volna. Így egy karakter halála, és ehhez fűződően egy másik szereplő ostobasága… úgy okozza a társa halálát, hogy az könnyen elkerülhető lett volna, ha emberünk legalább egy óvodás értelmi szintjével rendelkezne. A másik fordulat Dilafhoz kötődik, és…

SPOILER!!!

…kiderül róla, hogy nem is az, akinek mutatja magát, hanem egy jóval elvetemültebb személy, aki már korábban rálépett a gonoszság ösvényére. A fordulat maga igazából ügyesen van tálalva, ugyanakkor úgy érzem, elvesz a karakterből. Szinte a regény feléig azt hisszük, hogy Dilaf egy fiatal fanatikus aréloni, aki jobban hisz a hódító vallásban, mint az azt terjesztő Hrathen, ami rengeteg szempontból nagyon sokat üt, és az egyik meghatározó katalizátora kettejük konfliktusának (a másik Saréné)… amikor jön a fordulat, az történet szempontjából üt, ugyanakkor szinte az alapokig lerombolja a karaktert. Ez már csak azért is érdekes, mert Sanderson valami hasonlót követ el a Ködszerzet Uralkodóját illetően. Anélkül, hogy elmondanék bármi komolyabb csavart, a kettejük (Dilaf és az Uralkodó) körüli kavarásokat illetően kicsit az az érzésem, hogy mintha Sanderson nem merné felvállalni azt, amit alapjában véve ezzel a két karakterrel mondana: a legártatlanabb ember is elkárhozhat. Ez valahol nekem egy kicsit jobban fáj a főhősök naivitásánál is.

SPOILER BEZÁRVA

Viszont ezek igazából apróságok, és az Elantris ezekkel együtt is egy kellemes, friss olvasmány, és ez a Ködszerzettel engem személy szerint meggyőzött arról, hogy minden Sandersontól megjelenő regény kötelező vétel. És bár továbbra is tartom, hogy Sandersonra egy csipetnyivel több cinizmus/kevesebb jóhiszeműség ráférne, a sötét, kegyetlenül mocskos fantasy-irományok dömpingjét tapasztalva még ez iránt is elnézőbb vagyok. És Raóden idegenvezetése nélkül talán még az egyszeri olvasó is fel akarná vágni az ereit Elantris nyomorgó városában…

2009. szeptember 24., csütörtök

Társadalmi célú hirdetés

Bár az utóbbi időben a blogom meglehetősen pang, otthon pedig nincs netem, találtam egy megoldást, amivel mégis áthidalhatnám a problémát, úgyhogy stay tuned! :D

A következő kritika Brandon Sanderson Elantris című műve lesz, amit már meg is írtam és a hétvégén tervezem felrakni, majd lesz egy, a szeptember 1-én írt bejegyzés szellemében írt újabb "Top 10 Amit a Legjobban Utálok", ezúttal más témában. Aztán lassan ideje lesz rátérni a hungarikumokra is...

Ez a tervezet, én pedig azon vagyok, hogy meg is valósuljon! :)

2009. szeptember 19., szombat

Szeptemberi forgatag


Két hét után visszatértem az én kis "Megyémbe", Szegedre, és mivel idestova két hét óta nem tettem bejegyzést, meg is ragadtam az alkalmat, és eltúrtam öcsémet a gép elől. :D
Jelenleg Brandon Sanderson Elantrisát olvasom... még nem végeztem vele, de mindenképpen tervezek majd elemzést írni róla, ugyanis eleddig kiváló olvasmány, pár apró hibát leszámítva, amit majd ott említek. Elöljáróban annyit, hogy egy intrikus-zombis regény, pedig mindkettőtől külön-külön képes vagyok sokszor a falra mászni, hát még együtt... ennek ellenére működik. A politikai szál érdekesen és emberien van tálalva, ahogy voltaképpen Elantris elátkozott népe is csupán külsőségekben hasonlít az agyzabáló élőholtakra. Sanderson egy ritka tehetséges író, és igazából az ő személyének köszönhető nagyrészt, hogy újra a kezembe vettem Robert Jordan Idő Kereke ciklusának nyitódarabját, A Világ Szemét. Emlékszem, anno, tizenkét-három évesen a legfőbb problémám ott volt vele, hogy túlságosan is emlékeztetett a Gyűrűk Urára... ami érdekes, tekintve, hogy akkoriban még nem igazán voltam allergiás a tündékre, meg a többi áthallásra. Azonban akkor valahogy együtt sok volt a jóból, és bár Jordan regényének jó pár pozitívuma volt, elvesztettem az érdeklődésemet a többi rész iránt. Azonban egyrészt a ciklus rajongói szerint a java még csak most jön, másrészt meg ugye Sanderson vette át, így gondoltam, előveszem újra. Ami valahol szomorú, és kicsit bűntudatom is van miatta... sajnáltam Jordant, és természetesen úgy illett volna, ha ő fejezi be ezt a ciklust, én mégis az utódja miatt kapom fel a fejem. Furcsa dolog, de azt hiszem, mi emberek is furcsán vagyunk összerakva, így ezután a konfesszió után rá is térnék A Világ Szemére.
Jordan - eredeti nevén James Oliver Rigney - regényére felvállaltan nagy hatással volt A Gyűrűk Ura, illetve emellett nem kevés Dűne hatást is érezni rajta. Ezen a világon ugyanis a helyi Sötét Úr ármánykodásai miatt csupán az asszonyok képesek komoly mellékhatások nélkül - őrület, spontán rokongyilkolás, saját erőtől történő akut elemésztődés - mágiát használni, ezen hölgyek pedig egy külön rendbe tömörülnek, és aes sedaioknak nevezik magukat... igazából sokkal több közük van a bene gesseritekhez, mint Gandalfék kompániájához. A munkaköri kötelességeik közé tartozik a Sötét Úr terveinek keresztülhúzása, a politikai életben történő részvétel, a titokzatoskodás, valamint a mágiahasználó férfiak vadászata, különös tekintettel az Újjászületett Sárkányra, aki a jóslatok szerint vagy legyőzi a világ antagonistáját jelentő Shai'tant, vagy pedig felégeti az egész civilizációt... szóval nem egy olyan csóka, akire csak úgy legyinteni lehetne egyet. Az egyik lehetséges jelölt Rand Al'Thor, akit a Gonosz szolgái mellett rémálmok is gyötörnek, melyeknek mellesleg komoly szerepe lesz a sorsát illetően. Azt hiszem, eddig azért fel lehet ismerni a Dűne hatást a művön, és úgy istenigazából ez az, ami végig tetszett benne. Pontosabban, hogy a Gyűrűk Ura és a Dűne keverékéből valami más, valami sajátos születhet... a gond sokszor az - még mindig -, hogy Jordan túl sokat fordul az előbbihez, már-már indokolatlanul. Jó pár elemet kölcsönvesz Tolkientől, amivel nem lenne semmi gond, de ezek némelyikének nincs igazán szerepe a műben... persze már a kezdetektől fogva több kötetes ciklusnak íródott, így majd meglátjuk, hogy az eddig csupán elszórt elemek mivé növik ki magukat.

De mielőtt előreszaladnék, meg kell említenem, hogy Jordannek - GYU áthallások ide vagy oda - remek érzéke van a világépítéshez, ahogy a karakterei is hitelesre sikeredtek. Ironikus módon a legmarkánsabb, legeltaláltabb karakterei leginkább az asszonyok körül kerülnek ki, márpedig a nagy előd egyik legnagyobb gyengéje a női szereplők ábrázolása volt, mind mennyiségben, mind minőségben. Míg a Gyűrűk Ura férfiseregére igazából csak Éowyn és Galadriel jut, Arwenről pedig - a filmmel ellentétben - jószerivel csak annyit tudunk, hogy van, itt már kezdetektől fogva a csapat meghatározó tagjait jelentik a hölgyek. Ilyen téren külön említést érdemel Nynaeve, a falu makacs javasasszonya, akinek feltett szándéka lecsapni Moiraine sedai kezéről a három fiatalembert, akik közé Rand Al'thor is tartozik.
Akiket mellesleg a Sötét Úr teljes serege kerget át a regényen, megállás nélkül.
Igazából ez az, ami számomra a regény voltaképpeni gyenge pontját jelentette... valahányszor Jordan úgy érzi, hogy leülne a cselekmény, megjelenik egy Enyész - nagyjából a Nazgúl megfelelője -, hogy lecsapjon hőseinkre. Így azonban a történet egy idő után éppenhogy egy kicsit monotonná válik, legalábbis amikor már sokadszorra jelenik meg egy Enyész hőseinktől karnyújtásnyira, hogy aztán éppenhogy mégse sikerüljön őket elkapni. Természetesen az üldöző karakter egyik legfőbb tulajdonsága, hogy a hős nyomában van, és párszor majdnem elkapja az illető grabancát, de itt egy kicsit sokszor történik ez egymás után.
Ami a Gyűrűk Ura áthallásokat illeti, adva van egy világtól elzárt, barátságos kis vidék, ahol földművesek élnek, amivel Jordan bevallottan Megyét akarta visszaadni. Ezzel semmi gond, az "unalmas, de biztonságos" kiindulópont a fantasy egyik leggyakoribb visszatérő eleme - ilyen például Neil Gaiman Csillagporának falvacskája is, de ilyen a mi valóságunk az olyan művekben, amelynek hősei egy szekrénynek/könyvnek/mosdatlan szájú tündérkének a segítségével kerülnek át a kaland birodalmába. Igazából az sem zavar, hogy van egy Pippinünk Matt személyében, hogy Rand Al'Thort nagyvalószínűséggel apja örökbe fogadta, vagy hogy a regény eleje egy ünnepség körül forog. Amikor azonban az ünnepség csúcspontjának a tűzijáték számít... ott már kicsit felemeltem a szemöldököm. Ugyanígy az sem zavar, hogy a további szereplőt meg lehet feleltetni a Gyűrűk Ura gárdájának: Moriaine csak dramaturgiailag Gandalf, jellemét tekintve inkább Galadrielre emlékeztet; Lan egy keményebb Aragorn, még a száműzött király mivoltukban is megegyeznek; Perrin a maga egyszerűségével és eltökéltségével Csavardi Samut juttatja az egyszeri olvasó eszébe; velük szemben Thom Merrilin, a mutatványos egy "eredeti" karakter, akire - jellemét tekintve - rá lehetne erőltetni Gandalfot... de az is lehet, hogy itt már csak arról van szó, hogy amikor az ember egy seregnyi párhuzamot ismer fel, már akaratlanul is újabbakat keres ott, ahol talán nincsenek is. Nem mintha ezek még negatívumoknak számítanának nálam. Igazából van még egy keret, amin belül a tisztelgések beleférnek, és nem csapnak át másolásba. Az egész kicsit olyan, mint egy gát, ami ha, a víz elér egy bizonyos mennyiséget, áttörik, és eláraszt mindent. Jordannél ugyan ez nem következik be, de a gáton itt-ott repedés van, amin keresztül szivárog az az istenverte víz. A Sötét Úr személyére és seregére ezúttal nem térek ki, még ez is belefér, ahogy Mória itteni megfelelője is, vagy egy távoli homage Szilszakállra. Azonban nálam valahol itt van tetőzés... Jordan viszont folytatja az áthallásokat, és előjön a megrontó tárgy, amitől "hordozója" mániákussá válik, szinte egy-az-egyben találkozhatunk az Argonath-szal - egyedül a mennyiség más -, és a tetejébe kapunk a nyakunkba egy helyi Gollamot is, akinek eddig valójában nem sok lapot osztottak. Plusz emlékszik mindenki Brí fogadósára? Nos, szerintem őkelmét klónozták az Idő Kerekének világára, méghozzá nagyüzemben, ugyanis az alakja többször is, több szereplőn át is megjelenik. Pár motívum erejéig egy Gríma is tiszteletét teszi.

Ami eltérést jelent a Gyűrűk Urától, az a fehérköpenyek - leegyszerűsítve helyi katolikus inkvizítorok -, valamint a farkastestvérek - farkasokkal tudati kapcsolatban lévő személyek. Kár, hogy egyelőre nekik még sok szerep nem jutott, de a rajongók szerint Jordan rengeteg szálat később fejt ki, így talán ami késik, nem múlik.
Hogy egy kicsit a történetstruktúráról is meséljek: Jordan az első rész után ráérősen kalandozik a világ, és ezen bizonyos szálak között, csakhogy azután egy hajtűkanyarral hőseinket a Világ Szeme megszerzéséért küldje. Itt pedig az események felgyorsulnak: egyrészt a korábban már említett, de eddig minden komoly szerepet nélkülöző ereklye hirtelen létfontosságúvá válik, valamint a történt legfőbb mozgató elemévé. Úgy érzem, itt már kicsit túl gyorsan történnek a dolgok, és nem bántam volna, ha a Világ Szemével kapcsolatos szálakat fejti ki inkább Jordan, míg a "megelőlegezett" elemek addig inkább csak említés szintjén vannak, mert úgy érzem, a vége felé már jó néhány dolog - SPOILER! Pl. a kiszabadult átkozottak szerepe - elsikkad, ahogy a gonoszt is pikk-pakk lerendezik az első körben.
Persze, mint említettem, ez a kezdetek kezdete óta egy ciklus nyitórészének íródott, és éppen ezért sok múlik a következő részeken is, ahogy én személy szerint kíváncsi is vagyok a folytatásra. Különösen, mert a rajongók szerint Jordan egyre jobban eltér Tolkientől, és kifejti azokat a szálakat, amiket itt nem varrt el - tehát mindazt, amit én negatív kritikával illettem. Érdekes dolog ez, mert így már nem csak Randék szempontjából lesz nagy a tét, de Jordannél is: ha a következő regények terén elbukik nálam, úgy nagyobbat fog, mígha nem, meglehet, elégedetten fogok arra is visszagondolni, ami most még nem tetszett. Tehát a negatívumokat illik egy kicsit elnézőbben kezelni, viszont ezeket Jordan továbbgördíti... bízom benne, hogy megfelel majd a megelőlegezett bizalomnak.
Azonban az eddigiek alapján az Idő Kerekét inkább azoknak ajánlom, akik kedvelik a monstre fantasy-eposzokat.

2009. szeptember 5., szombat

Mister Sandman, bring me a dream...


Már bő egy hete hivatalossá vált az első Sandman kötet hazai megjelenése. Ennek örömére gyorsan össze is szedtem tíz okot, hogy miért kellene beszereznie mindenkinek azonnali hatállyal. (:D)

1. Az író Neil Richard Gaiman, akinek olyan művei jelentek meg magyarul, mint az Amerikai Istenek, Tükör és Füst, Csillagpor, Sosehol, Törékeny Holmik és a Coraline, illetve Terry Pratchettel karöltve az Elveszett Próféciák.

2. A Sandman egy többszörösen összetett képregény, ami talán leginkább az urban fantasy kategóriába sorolható, de szerepelnek benne horror elemek, mitikus és bibliai utalások, irodalmi figurák és képregényhősök, elvont álomjelenetek, szóval minden, ami szemszájnak ingere, mindez ízlésesen elkeverve. A sorozat rengeteget foglalkozik olyan témákkal, mint a túlvilág, a halhatatlanság, valamint a halhatatlanok kapcsolata a halandókkal, ami alapján akár bangsi fantasynek is lehetne kategorizálni, John Kendrick Bangs után. Főszereplője a nyugati folklór alakján alapul, aki álomport szór az emberek szemébe.

3. A sorozat és spin-offjai összesen tizennyolc(!!!) Eisner-díjat zsebelt be, míg a 19-es szám 1991-ben elnyerte a World Fantasy-díjat, a Legjobb Novella kategóriában.

4. A Sandmant sokan a képregényes műfaj egyik úttörőjének tartják.

5. Egyik felmérés alapján a Sandman olvasóközönségének körülbelül a fele nő - mondom ezt azoknak, akik a képregényt kimondottan srácok hobbijának tartják.

6. A Sandman volt Neil Gaiman képregényes nagy dobása, amit sokan még az Amerikai Istenek fölé is helyeznek.

7. Neil Gaiman Alan Moore tanácsára kezdett bele a képregényírásba, és az első munkája az volt, hogy átvegye Moore-tól a Marvelmant, és nem is sült bele... pedig az elődje az az ember volt, akinek a nevéhez többek között a magyarul is megjelent Watchmen fűződik.

8. Az endless.hu oldal neve is innen származik. (Igen, ezt bárki tudhatja, aki ellátogat az oldalra, mindazonáltal érdemesnek tartottam erre az apró tényre emlékeztetni a nagybecsűt, elvégre mégis csak jelent valami :D).

9. Azoknak, akik a "kivárom, míg az összes megjelenik, és majd akkor veszem meg egybe" elvet vallják: a sorozatot tíz kötetben gyűjtötték össze (ez összesen 75 szám). Először is megnyugtatásul közlöm mindenkinek, hogy a kötetek külön-külön is élvezhetőek, másrészt, ami a gyakorlatot illeti: egyben azért nagy falat lenne anyagiak szempontjából... plusz értelemszerűen a sorozat jövője nagyban függ attól, hogyan fogynak az első kötetek.

10. Tiszta víz! :D Na de komolyra fordítva a szót, aduászként: Neil Gaiman rendezői debütálása a Death and Me lesz, ami a sorozat egyik spin-offján alapul, és aminek a főhőse Morpheusnak, a Sandman címszereplőjének húga lesz.

Ha ez nem elég, akkor nem tudom, hogy mi. :D

Na, és akkor egy kicsit abbahagyva az álmodozást: mivel állást kaptam Pesten, és hétfőn kezdek, ezért az elkövetkező időszakban egy kicsit hanyagolni fogom a nagyobb bejegyzéseket, legalábbis, amíg ki nem alakul az "új életem". Aztán ha a valóság egy kicsit elrendeződött körülöttem, maradni fog időm az álmodozásra is. :)

2009. szeptember 1., kedd

10 dolog, amit utálok a fantasyben

Itt van az ősz, itt van újra, és hogy is lehetne ezt az alkalmat jobban megünnepelni, mint egy kis dohogással? Gondoltam, szeptember örömére összegyűjtöm azt a tíz visszatérő elemet, amitől személy szerint legszívesebben a falra másznék.
Ha létezik olyan műfaj, ami meg szokta kapni a magáét rendszeresen, az a fantasy. A laikusok előszeretettel ecsetelik, hogy mekkora egy klisé az egész, hogy a kissrác felnőve lerendezi a gonosz a mágust, és persze az egész sosem több mesénél, ami önmagának állít korlátot, a Jó és Gonosz küzdelmével.
Ezekkel én nem feltétlen értek egyet, sőt! Nincs az a műfaj, amit ne lehetne leredukálni egy mondatra: a krimiben nyomoznak és semmi sem az, aminek látszik; a sci-fiben felfedeznek valamit, ami az egész emberiségre kihatással van. Ha ez a műfajok kedvelőinek ez leegyszerűsítőnek tűnik, akkor Isten hozta őket az én világomban! Ahogy ezeknek a műfajoknak a képviselői is sokszínűek lehetnek, ugyanez igaz a fantasyre is, amelynél szintén találhatunk tartalmas alkotásokat.
Azonban most ahelyett, hogy felkerülne a "fantasy-védő" lemez, veszek egy mély levegőt, biccentek egyet, és elismerem, hogy rengeteg olyan szemét jelent meg, amelyek megkövesítették az előítéleteket, Sturgeon törvény (mindennek a 90%-a gané) ide, vagy oda. Így hát gyorsan listát is készítettem azokról a klisékről, amelyek képesek a legjobb történetnek is kegyelemdöfést adni.
Mielőtt azonban belevágnék, fontosnak tartom megjegyezni, hogy egyrészt ilyen lista bármelyik műfajról (western, krimi, sci-fi, horror, etc.) összeállítható, másrészt nincs az a sablon, amiből egy tehetséges és/vagy ötletes író ne tudna valami jót kihozni. Ahogy párszor George R. R. Martin is említette, sokszor nem az számít, mit ír az ember, hanem az, hogy hogyan.
Ezek után vágjunk is bele!

10. Kisszerű statiszták: Nincs is szebb annál, ugye, amikor az író úgy próbálja kihangsúlyozni hősének bátorságát, heroikusságát és úgy alles zusammen tökéletességét, hogy kontrasztot teremt közte és a megmentendő nép között? Nos, szerény véleményem szerint ez az egyik legtöketlenebb írói megoldás.
Oké, oké, most joggal mondhatja bárki, hogy de hát a középkorban a parasztok jó eséllyel buták, babonásak, büdösek és ápolatlanok voltak. Igen, ez igaz, ahogy az is, hogy sokan az angol "villain" (gonosz, ellenség) szót a latin "villanus" (földműves) szóból származtatják. E szerint az elmélet szerint a lovagregékben, dalokban és egyáltalán a felfogásban az alantas népréteg került szembeállásba az uraikkal. Egy kis szójáték: nemes, udvarias, lovagias, vitéz - mennyi minden szépet jelentek, nem igaz? Nos, a valósághoz hozzátartozik az is, hogy a parasztoknak vajmi kevés esélyük volt másmilyennek lenni, mint amilyennek ábrázolták őket, ahogy bátorságot is hiába kérnénk számon rajtuk, miközben a személyi jogaik eléggé a nulla felé tendáltak, és az uraiknak teljesen megfelelt, hogy jobbágyaik olyanok, amilyenek. Tegyük hozzá, a nemesek sem voltak jobbak, csak szerették annak látni és láttatni magukat, hogy ezzel is megerősítsék helyüket - teljesen természetes emberi tulajdonság. Ahogy az is, hogy a különböző énekeket előadó dalnokok igyekeztek minél jobban behízelegni magukat a busás jutalom reményében a nemes uraknak. Ez amúgy nem csak a középkorra jellemző, ott van az Iliász egyik legkevésbé ismertebb, de az egyik legtöbbet elemzett alakja, Therszitész, egy egyszerű közember, aki haza akar jutni, és megmondja a frankót Agamemnónról és Akhilleuszról, csakhogy Odüsszeusz elverje rajta a port. Máig rejtély, hogy Homérosz mennyire határolódott el ettől a személytől, de amennyiben együtt is érzett vele, ezt nyíltan nem vállalja fel a műben.
Akárhogy is, a XXI. században már nem a nemes urak mecénáskodnak az írók felett, így ez egyrészt nem lehet több atavisztikus maradványnál. Illetve emellett van még két elméletem, én legalábbis ezeket érzem, valahányszor tökéletes fogsorú és erkölcsű ifiurat látok szembesíteni bumburnyák parasztokkal. Az egyik az, hogy az író gyakorlatilag fogja saját magát, visszarepíti ebbe a sosemvolt középkorba, majd értetlenül csóválja a fejét azon ellentmondásokat látva, amik számára már teljesen abszurdumok, több száz év fejlődés távlatából. A másik az, hogy továbbra is saját magát jeleníti meg hősként, mintegy vágyat kielégítve, és ilyenkor ő a "meg nem értett széplélek", akit a nyomorult tömeg nem ért meg...
Félreértés ne essék, egy kisember igen is lehet kisszerű, de kapjon valami méltóságot, vagy legyen valami, ami által szerethető, vagy megérthető, és több két lábon járó sztereotípiánál. Terry Pratchett a Korongvilág regényeiben ezt megadja a legutolsó parasztjának is, legyenek akármekkora karikatúrák, ahogy Beagle Karssa sem a hősiesség mintaképe, mégis, meg lehet őket érteni és szeretni. Ellenben attól az olvasó zsebében kinyílik a bicska, ha azt érzi, hogy az író is értetlenkedve csóválja a fejét, széttárt karral, azon mosolyogva, hogy létezhetnek egyáltalán ilyen emberek...
Apró lábjegyzet, de ami engem még kimondottan zavar, az az, ha a pórnép ostobaságát és műveletlenségét úgy próbálják érzékeltetni, hogy erőltetett tájparaszt nyelvjárásban beszélnek. Na most akkor egyrészt a tájszólásnak semmi köze a műveltséghez, nekem is voltak olyan professzoraim, akik roppant műveltek voltak, és emellett népiesen beszéltek, méghozzá szépen. A másik, hogy amennyiben egy kvázi középkorról beszélünk: az irodalmi nyelv nálunk ugye a reformáció során alakult ki, a Biblia-fordításokkal. Mivel ezek északon történtek, így az északi nyelvjárás vált irodalmivá, és nem a déli (ellenkező esetben a magyar nyelv talán nem mekegő, hanem ö-ző lenne). Addig azonban tényleg semmiképpen nem beszélhetünk arról, hogy a tájszólásnak bármilyen szerepe lett volna a műveltség megkülönböztetésében. A műveltséghez kapcsolatos dolgokat ugyanis latin nyelven folytatták, de amúgy mindenki ugyanabban a dialektusban beszélt, lett légyen szó parasztról, papról vagy nemesről.
Plusz ahogy az angolok kiakadnak Dick Van Dyke akcentusán a Mary Poppinsban, ugyanúgy jó pár alföldi emberke komoly sértésnek éli meg, ha egy nem odavalósi megpróbál ö-zni.

9. Fantáziátlan mágia: Nem lehet ugyan mindenki Brandon Sanderson, hogy saját mágiarendszerekkel rukkoljon elő, de néha az az érzésem, hogy a kedves alkotók túl sok időt töltöttek a Heroes of the Might and Magic-kel. A varázsló szinte point-and-click szórja a tűzlabdákat ellenfeleire, harcközben gyógyítja a bajtársait, valamint random időközönként ide-oda teleportál. Magyarán, hiányzik a varázslatból a varázslat. Pedig akkor a mágia teljesen felesleges, mert bármilyen eszközzel, vagy egy kicsit fejlettebb technikával behelyettesíthető. Sokszor mintha a karakterek belefásultak volna a varázshasználatba, és teljesen megszokottá vált. Pedig a varázslatot rajtuk keresztül is fel lehet dobni. Lepődjenek meg, csodálkozzanak, értetlenkedjenek, hitetlenkedjenek, kételkedjenek... és, hogy mindennek tényleg meglegyen a misztikuma, tanácsos, ha ezt az író is velük teszi. Az is ajánlatos, ha az alkotó a varázslatait nem a Tome of Spells oldalairól szedi, hanem eltűnődik azon, ő mit tenne, ha valahogyan képes lenne közvetlenül formálni a valóságot? Ilyen téren roppant ötletes Warren Ellis The Authority-jének a Doktora, aki szabad asszociációk mentén varázsol. De ha már ez megvan, azon is agyalhat, mi az, ami a saját világának természetfeletti hatalmait sajátossá teszi. Nem várom el, hogy ezentúl mindenki egy teljesen saját rendszert használjon, de lassan el kellene felejteni a D&D-féle varázslatokat, mert azok csak egy helyen működtek igazán - a forrásnál, Jack Vance Haldokló Földjénél.
Hogy egy hazai példát mondjak, Kleinheincz Csilla Ólomerdő c. regényében roppant ötletes az iralás tudománya, és mégsem igényel olyan összetettséget, mint Sanderson allomanciája.

8. Hordalények: Orkok, ökrök, zergek. Na igen, itt gyakorlatilag bemásolhatnám a tizedik pont zömét, ugyanis a hordalények egyik tulajdonsága az, hogy külső és belső tulajdonságok terén jóval alatta maradnak a hősöknek. Mindig hatalmas túlerőben jönnek, és általában semmi személyiségük nincs (vagy aki csak egy keveset is mutat, arról rögtön fanfiction-öket írnak), így a hősök bűntudat nélkül mészárolhatják őket. Egyszer sem mondja egyikük sem, hogy "elnézést, én csak a munkámat végzem!", és amennyiben morognak is a fizetségük miatt, az írók azzal előszeretettel erősítik tovább szerencsétlen lények aljasságát.
Természetesen a Sötét Úr nem vadászhat egymaga a hősökre, szüksége van a verőlegényeire, ám ettől azok még nem feltétlenül lesznek a gonosz plusz végtagjai. Egy teljes hordára való szörny mindegyikének persze nem is lehet jól kidolgozott személyiséget adni, de már az kellőképpen tudja árnyalni a helyzetet, ha közülük az egyik lesz nézőpont karakter. Érdekesség, hogy a Sojourn című high fantasy képregény ilyen fronton jól teljesít Bohrral, a saját becsületkódexszel rendelkező troll parancsnokkal, aki egy hihető hátteret kapott, miért is szolgálja a gonosz Mordeth-et (és semmi cselszövés nem áll emögött).
Érdekessége a hordalényeknek, hogy a nagy számuk mellett általában emberfeletti fizikai tulajdonságok és érzékek birtokában vannak, ám sokszor ennek ellenére mégis látványosan inkompetensek. Természetesen nem kaphatják már el az elején a hősöket, mert akkor vége a regénynek (vagy ott kezdődik, kísérletező kedvű íróknál), ahogy az emberfeletti hatalmuk teszi őket félelmetessé, a kihívás az, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, és ne kelljen fognunk a fejünket, hogy a Sötét Úr helyében én inkább gyerekeket alkalmaznék, mert az legalább olcsó munka erő (vagy ez már voldemortian gonosz volt?).

7. Dimenziókapuk: A fantasy British Airwasys-ze. Én kedvelem a fantasy utazás részét, ez a műfaj számos gyökerében is ott van (Máeldun, Odüsszeia, Szindbád, hogy csak egy pár példát mondjak), és azt az utat jelképezi, amit a hősnek magának is be kell járni. Éppen ezért számomra az egyik legkiábrándítóbb az, amikor az egyik karakter talál egy térkaput, miután azt ecsetelték, mennyire is messze van az elérendő cél. Persze itt is nagy szerepe van a hogyannak, ugyan is Tad Williams is alkalmaz térkaput a Memory, Sorrow, Thorn ciklusban (nála azért a világ bejárásra is kerül), illetve Robert Jordannél is találhatunk Átjárókat, de ezeken az alkotóik eltűnődtek, miként tehetnék hangulatossá, ne adj' Isten félelmetessé az átkelést.
Azt viszont cseppet sem tartom szerencsésnek, ha gyakorlatilag egy Csillagkapu kerül a hősök birtokába. Ironikus, hogy ilyenkor az író mindig azzal érvel, hogy "igen, ez a világ akkora, hogy nem is lehet máshogy bejárni", aztán le is nullázza a távolságot. Lehet, hogy visszavesz az epikusságból, ha az egyik szereplő azt mondja, "jaj, de jó, hogy két utcával lentebb lakik a gonosz mágus", de sokszor már az is elfogadhatóbbnak tűnik.
Kivételek persze itt is akadnak, emlékezzünk csak arra, hogyan jut el Atráskó a Déli Jósdához - és akkor az is eszünkbe juthat, hogy az miben különbözik a csillagkapuzástól (azon túl, hogy szegénynek ettől függetlenül rohadt hosszú utat kellett megtennie).

6. Jóslatok: A görög mítoszok óta tudjuk, hogy a Sors még az istenek felett is áll, és az egyszeri halandó tehet ellene bármit, az lesz, amit az az erő akar. Sokadik fantasy regény elolvasása óta pedig azt is tudjuk, hogy az Író mindenki felett áll, és a szereplői akármit is tehetnek, az lesz, amit ez a személy akar. Amilyen nagy előnynek tűnik a jóslat, annyira nagy átok is egyben. Elvégre hiába ad mindenkinek motivációt (a hőst kilöki az ajtón, a gonoszt utána küldi vadászni, a mentorfigura pedig már csak azért is védi a főszereplőt, mert ő öli meg a nagy sötét rusnyaságot), ez a motiváció ritkán lesz teljes értékű. Miért is? Mert az olvasóban végig az van, hogy az író mindenkit rákényszerít, hogy az elvártaknak megfelelően cselekedjen. A főhős teszi a dolgát, mert ezt mondták neki a bölcsek, és mert a gonosz úgyis meg akarja ölni; a bölcsek segítik a főhőst, mert a jóslat ezt mondta nekik, és mert végre beinthetnek a rosszfiúnak; a gonosz meg annyira megszokta már a trónját, hogy ragaszkodik hozzá, és ha a jóslat azt mondja...
Ritkán adódik olyan, hogy valaki igazán kételkedjen a jóslatban. Legtöbbször apró morgásra futja, és ha szembe is szállna a sorsával, rögtön észre téríti egy deus ex machina. Nincsenek igazán nagy meglepetések, minden a jóslatban felvázolt terv szerint halad, és ez gáz. Gáz, mert a görög történetekben a varázsát éppen az adta, hogy az emberek azon vannak, hogy kijátsszák a Sorsot, és az éppen ezért ott rúg vissza nekik, ahol a legkevésbé számítanak rá. Ebben rejlik a tragédiája.
A legtöbb fantasy csak a megváltó-jóslatot ismeri, a tragikusabb fajtákat nem.
Persze, azért ebből is lehet jókat kihozni, az új Cherubion (világ, nem kiadó) regényekben az író igyekszik a jóslatok által minél jobban megkavarni a lapokat, úgy, hogy az egyszeri emberek mindig félreértik a kivételesen nem általánosan hangzó jövendöléseket.

5. A feddhetetlen hősök: A szende, idealista hős, aki XXI. századi extrémliberális elveket valósít meg a középkori gyakorlatban, sosem vadászik őzikékre, a nők kedvence, gyorsan tanul, különleges adottsága (és gyakran megkülönböztető jegye) van, és mindig csakis a legnagyobb jóért küzd - olyasvalaki, akit az első öt perc után képen vágnál egy lapáttal. A senex, a bölcs, de hasznavehetetlen öregember, az a mentor figura, akinek mindenre van valami példázata, de tenni nem hajlandó sokat, mert azzal is a Sötét Urat támogatja - oké, oké, a könnyebbik út nem mindig vezet célra... ó, ez az ürge egy megtestesült közhelyszótár -, és brrr, mintha már az utcákon is kezdenének elszaporodni az ilyen mentorok... hát egy hős sincs, akinek szüksége lenne rájuk?
Aztán ott a hű csicskás, aki lelkesen aggódik a hősért, meg a szerelme, aki szintén. Ha szerencsénk van, akad a csapatba egy Boromir/Raistlin-féle egyén is, akit persze kiközösítenek. Jellemző tulajdonsága a gárdának, hogy teljesen apró dolgokból nagy ügyet csinálnak, amin aztán drámáznak egy sort, de az egy percig nem merül fel az olvasóban, hogy a baráti kötelékek, egyben az igazságba, szeretetbe, hangzatos eszmékbe vetett hitük egy pillanatra is meginogna.
Hogy egy jó ismerősömet, egy bizonyos Justin Tyme-ot idézzek, ő ezt mondotta vala Brandon Sanderson kapcsán:
mindig olyan célokért küzdenek, hogy jusson minden szegény gyereknek kalács, virág nyíljon a réten (nem vicc, a Ködszerzet napirendjén ez is szerepel), és az olvasó érzi, hogy ekkora jóság és nemesség tehetetlenségi ereje úgyis átsodorja hőseinket a célszalagon.

Ez az állítás nem nélkülöz minden alapot, pedig Sanderson azon kevés írók közé tartozik, akik ezt a romantikus beállítottságot képesek hihetően adagolni - több, mint 90%-os eséllyel azonban Sandersonnál csak rosszabb íróba botlunk, akihez már nem a könyvet, hanem a fejszét akarjuk vágni.
Ja, és Sanderson védelmében: a Ködszerzet világa egy nagy hamumező, így a "virág nyíljon a réten" mentalitás esetén azért nem kell mindjárt a Bolygó Kapitányára gondolni.

4. A bosszú, mint motiváció: Azt hiszem, ez még a jóslatnál és a teljes körű világmegválthatnéknál is jobban zavar. Ezt is lehet jól, állítólag Patrick Rothfuss The Name of the Wind műve is a bosszún alapul, és mégis sokan dicsérik - bevallom, én még nem olvastam.
Azonban ezen a motiváción könnyebb elcsúszni, mint egy banánhéjon. Az írók ilyenkor ugyanis indokoltnak érzik, hogy hőseiket felfokozott érzelmi állapotba hozzák, ami inkább emlékeztet egy brazil szappanoperára, mint egy görög drámára. A gond az is, hogy az alkotók sokszor félnek a bosszúvágy témájától, ugyanis belénk verték, hogy ez az érzelem nem vezet sehová. Így ahelyett, hogy megpróbálnák bemutatni a karaktert, elhatárolódnak tőle, néha moralizálnak egy keveset, majd, miután mégis csak megölte ellenségét - aki rendszerint nem hisz a szemének -, magába roskad, és megállapítja azt, amit már előtte több ezren: a bosszú csak űrt hagy maga után, de nem ad semmit.
Ez van, ha hősről van szó - mi a helyzet a gonoszokkal? A gond velük az, hogy bár a hit a saját igazukban akár árnyalhatná is őket, de az íróik rendszerint nem hisznek ebben az „igazságban”, és mindent megtesznek, hogy a főbb szereplőket többé-kevésbé tisztán hozzák ki a történetből, ami sokszor izzadságszagúvá teszi a konfliktust. Bár egyszerűbbek, de ilyen téren korrektebbnek érzem azokat a gonoszokat, akiket a pénz, a hatalomvágy, vagy az őrület motivál. Ezzel szemben a bosszúálló karakter sokszor hiába bizonygatja, hogy ő is ember, és őt is az igazság motiválja, mégis egy meglehetősen egyoldalú figura, akit kizárólag a megtorlás határoz meg. Mint az új Star Trek Nérója, aki egy csillagközi katasztrófa miatt vesztette el a családját, de ez nem akadályozza meg abban, hogy azokat okolja, akik megpróbáltak tenni a baj ellen – és hiába kerül vissza a múltba, ő a tonnányi házi „feketelyukkal” nem a szupernova kezdeményt veszi célba, hogy szerettei így a jövőben megmeneküljenek, hanem megelőző csapást mér vélt ellenfeleire. Ugye, hogy több sebből vérzik ez a motiváció?

3. Középfölde népei: Igen, Tolkien valami nagyot alkotott egykor - olyan nagyot, hogy azóta is sokan igyekeznek lemásolni a receptet. A gond ezzel csupán az, hogy a legkönnyebb ilyenkor mindig a felszínt másolni, így sokszor a végeredmény egy üres burok lesz. Valami, ami a zéró felé tendál.
Kivéve persze akkor, ha annyiszor másolták őket, mint a tolkieni fajokat: a tündéket, trollokat, orkokat, törpéket, hobbitokat. Ilyenkor ugyanis sokszor már az sokat elvesz a világ eredetiségéből, ha ezek együtt szerepelnek, és az alkotó hiába talál ki friss koncepciókat és szokatlan lényeket, az olvasó nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy mennyivel eredetibbnek érezné a regényt, ha a tolkieni fajok helyett mondjuk emberek szerepelnének? Persze itt is akadnak kivételek, szerintem a Shadowrun elég ötletesen oldotta meg ezen lények - és egyáltalán a fantasy zsáner - közeljövőbe történő integrálását, ahogy a korai kísérletező szerepjátékokra sem tudok (nagyon) haragudni.
Sőt, azt vettem észre, hogy amennyiben a tolkieni világból egy, vagy kettő népet használnak úgy fel, hogy megpróbálják őket plasztikusabbá tenni, akkor nem érzem ezt a "frissesség-elszívást". A gond ugyanis az, hogy a tolkieni fajok nagyon hamar sztereotípiákká váltak:
Tünde: greenpeaces hippi, hegyesfüllel, hosszú élettel, valamint íjászbérlettel.
Törpe: iszákos bányász, aki szeret verekedni.
Hobbit: kisnövésű életművész, aki NEM lakott együtt Michael Douglas-szel.
Ork: ronda és buta huligán.
Troll: ugyanez nagyobban és ostobábban.
Sőt, ez már annyira rögzült az emberkékben, hogy amint meglátják az egyik faj képviselőjét, máris tudat alatt társítják ezt a sztereotípiát magukban, így az adott karakternél az sem baj, ha nem rendelkezik jellemmel. Ő például a törpe. Morog egyet, azt jó napot. Majd elvérzik a legelső csatában, "off-stage", hogy érintőleges statisztikaként megemlítsék ezt az apró tényt.

2. Kisszerű gonosz: Úgy vélem, mindenki emlékszik, milyen véleménnyel vagyok a gonoszokról, vagy ha nem, vissza az eggyel korábbi Top 10-hez! Igen, egy jó gonosztevőn sok múlik... különösen egy fantasy világban, elvégre hé, mégis csak az egész mindenséget akarja elpusztítani... legalábbis rendszerint.
Ehhez képest a legtöbb Sötét Úr súlyos kisebbrendűségi komplexussal bíró neurotikus, akire ráférne egy stresszkezelő terápia. Mi mással magyaráznánk azt, hogy végig egy tinédzser suhanc nyomában van, megmozgat érte minden követ, majd rendre azt vágja a képébe, hogy ő (a kölök) nem több egy könnyen eltaposható féregnél, akit bizony össze fog morzsolni. Egek, mit kompenzálnak ezek? Oké, be vannak zárva egy sötét, büdös helyre, de ennyi tapasztalattal és hatalommal már lehetne egy kis önbizalmuk, hogy dörzsöltebben manipulálják ellenségüket.
Ott van például az Idő Kerekének Shai'tanja, aki végig szegény fiatalokra acsarog, majd elszólja magát előttük, hogy "sosem lesz tiétek a Világ Szeme, bibibííí!", aminek létezéséről Randék addig nem is tudtak. Bámulatos stratégia, én mondom.
Sokszor a Sötét Urak engem egy fiatal hisztérikára emlékeztetnek, akik nem azért kísérlik meg látványosan az "öngyilkosságot", mert komolyan gondolják, hanem mert annyira ki vannak éhezve a figyelemre, hogy így hívják fel magukra, közben meg reménykednek, hogy valaki megakadályozza őket.
De valahol Voldemort is jópofa, amikor megjegyzi a hetedik rész végén, hogy Harry nem méltó a mágusok bizalmára, ugyanis rendre elbújik a boszorkányok szoknyája mögött. Ember, a srác gyakorlatilag kölyök, ne várj már el tőle mást! Inkább az szégyen, hogy ennyiszer elvert téged... békülj ki vele, majd kérdezd meg az anyukájától, hogy kimehet-e veled játszani. Upsz, nem tudod! Te magad ölted meg, te kicsinyes szemétláda!

1. Képregény-halál: Így hívják azt, amikor valakit ugyan megölnek a többiek szeme láttára, de később mégis jobban lesz. A név onnan van, hogy ez a képregényeknél fordul elő a legtöbbször. Azonban a képregényeknek megvan az a mentségük, hogy évtizedek óta futnak, számtalan író keze alatt... egy idő után valakinek menthetetlenül viszketni fog a tenyere, hogy azzal a hőssel írjon, akit az egyik elődje eltett láb alól. Azonban gyakran előfordul az a fantasy berkein belül is, hogy az író raszputyinosat játszik a szereplőivel, és olykor egy regényen belül feltámasztja a sokk kedvéért beáldozott emberkét.
Akkor viszont mire is volt ez az egész? Ugyanis ezzel a húzással maga a halál devalválódik - többek között ennek az elkerüléséért is becsülöm nagyra George R. R. Martint, akinél a halott halott marad. Most megint lehetne említeni azt, hogy a feltámadásnak a különböző mítoszokban is nagy szerepe van - igen, ez egy emberi igény. A halál azonban akkor is egy visszafordíthatatlan folyamat, és amennyiben olcsó írói fogásként előbb megölünk egy karaktert, majd visszahozzuk, az csorbítja a mondanivalót és a feszültségfaktort is.
Ellenpéldának említhetném Sanderson Warbreakerjét, ahol a hősies halált halók istenekként térnek vissza, de az más. A halál és a természetfeletti lények már egy külön világ, külön szabályokkal, de abban is ott egy visszafordíthatatlan változás. Az viszont nem kimondottan szerencsés, amikor valakit kizsigerelnek, majd néhány fejezet múlva visszatér pirospozsgásan, hogy "köszönöm, már jobban vagyok!"

Azt hiszem, végszóként csak ismételhetem magam: ezek azok a pontok a fantasy-irodalomban, amit nagyon könnyű elszúrni, ugyanakkor persze az sem lehetetlen, hogy valaki ebből hozzon ki valami jót. Azonban pont ezekkel kell vigyázni: mert hiába ígérik azt, hogy nulla energiával és ötlettel megoldják az író gondját, pont náluk kell a legnagyobb odafigyelés, nehogy a mű elvérezzen.