2010. február 26., péntek

Ólomerdő


Ha valaki kezébe vett már mitológiai lexikont vagy mesegyűjteményt, esetleg olvasta Shakespeare-től a Szentivánéji álmot, az tudhatja, hogy a halandók és tündérek kapcsolata korántsem nevezhető egyszerűnek. A legtöbb esetben egy se veled, se nélküled hozzáállás figyelhető meg mindkét fél részéről: a halandók félik a tündéreket, akik vagy idegesítő pondrókként, vagy különös játékszerekként tekintenek rájuk, míg a szépek népe ugyancsak tart a halandók bírvágyától. Ebben a kapcsolatban azonban ott van az egymásrautaltság: az embereknek hinniük kell a tündérekben, ahogy azoknak is szükségük van a halandók hitére.
Persze, erről a fonák viszonyról olvashattunk eleget külföldi fantasy írók műveiben is, mint Neil Gaiman, Terry Pratchett, Raymond E. Feist vagy Tad Williams, csakhogy néhányat említsek a hosszú listáról. Ezek a művészek regényeikben előszeretettel nyúltak a germán és kelta mitológiához, illetve nem egyszer tisztelegtek a Bárd remekműve előtt. Az Ólomerdő ebből a szempontból ezen regények testvérének számít – a különbség annyi, hogy Kleinheincz Csilla magyar meséket vesz alapul.
Ideje volt már, hogy Tündér Ilonát is felkarolja valaki, mert miközben a külföldi írók egyre-másra vesznek elő ismert és kevésbé ismert mítoszokat, és ezeket leporolják vagy teljesen új szempontból mesélik újra, addig sokszor úgy tűnik, hogy nálunk többnyire megelégszenek az importált toposzokkal. Félreértés ne essék, ezekből is lehet valami sajátosat és kiválót alkotni – jó példa erre László Zoltán Nagate c. regénye –, ugyanakkor sokszor tűnik úgy, hogy amennyiben valaki fantasyt akar írni kishazánkban, a világépítés során inkább marad a bevált tünde-törpe-ork receptnél, anélkül, hogy bármi különlegeset is hozzáadna. Örvendetes, hogy a magyar mesék is helyet követelnek maguknak a hazai fantasy porondján – az Ólomerdő mellett például a 77 novelláskötet is –, ugyanis a mi mítoszainkban is rejlik annyi lehetőség, mint a kelta legendákban. Kleinheincz Csilla ki is használja ezeket, mégpedig olyan természetességgel, hogy egyszer sem érezni rajta olyan kellemetlen ízt, mint amikor belefutunk a Hortobágyi Nagy Magyar Csikócsördítő Egylet túzokdürögtetéssel egybekötött gulyásfőző versenyének reklámjába.
A történet főszereplője, Emese anyja révén félig tündér. Igaz, a tündérek és a halandók világát egy mágikus határ választja el egymástól, azonban aki olvasta vagy látta a Csillagport, az tisztában van vele, hogy ez nem jelenthet akadályt egy fiatalembernek, hogy megszerezze Szíve Választottját. A visszaszerzés ezzel szemben már neccesebb, ugyanis a szóban forgó hölgy, Lóna, egy napon elunja a halandó életet, és visszatér Héterdő világába. Kedvese, István pedig hiába is próbál érte menni minden éjszaka, a fák útját állják, és kegyetlenül megbüntetik a pimasz halandót. A férfi már képes lenne bármit megadni kétségbeesésében, ahogy végül ki is csalják tőle legféltettebb kincsét. Az olvasónak kedve is támad felpofozni őt, elvégre az is tisztában van vele, mire hajt az ördög, amikor a szívesség árát homályosan fogalmazza meg, aki csak a könyvekből olvasott a tündérekről, és nem első kézből tapasztalta meg természetüket.
De ne szaladjunk előre, hiszen az író sem teszi: bőven van alkalmunk megismerni Emesét, mire átjut a tündérek erdejébe. Szerencsére a csodák adagolása már korábban megkezdődik, így esélyünk sincs elunni magunkat, míg a főszereplő Héterdőbe kerül, és nem is szakad hirtelen a nyakunkba a varázslatokkal teli világ lehetetlensége.
Márpedig a tündérek világa más szabályok szerint működik. Az erdők az utolsó fűszálig engedelmeskednek uraiknak, a mágia a tündérek életének szerves részét képezi, és minden elkövetett hibának ára van. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Héterdő világa erkölcsi fölénnyel bír a halandókéval szemben: az apró vétkek tízszer-hússzor nagyobb büntetéseket vonnak maguk után, amik még csak nem is igazságos elvek alapján működnek. Rabonbán, rézerdő lovagja egykor cserbenhagyta barátját, és most azzal vezekel, hogy képtelen másoknak önzetlenül segíteni. Firtos, az apró nyúlszerzet, gyümölcsöt lopott a tündérek kertjéből, így most kénytelen egy rosszindulatú második személyiséggel osztozni testén. Az átkok nem tesznek igazságot, hanem újabb bűnök elkövetésére kényszerítenek.

A hazatérő Lónát is utoléri - és foglyul ejti - egy átok, hőseink küldetése pedig mi más lehetne, mint ennek az átoknak a feloldása? Amiben szinte mindenki más is érdekelt, elvégre a tündérek világa a maga módján ugyanolyan kusza, mint a halandóké. Természetesen ilyenkor kulcsfontosságú, hogy a szereplők élő, lélegző személyek legyenek, különben miért érdekeljen minket, hogy sikerrel járnak, vagy sem?
Emese egy szeretetreméltó kislány, a kamasz vadóc fajtából; az alakja cseppet sem idealizált, ugyanakkor problémáival, dilemmáival mi is képesek vagyunk azonosulni, ugyanis egykor diákokként magunk is átéltük őket, nemtől és kortól függetlenül. A suli-diszkóról például nekem is hasonló véleményem volt kissrácként, mint Emesének, és én is átéltem az iskolai barátságok fonákságait.
Hasonlóan plasztikus István és Adél alakja, ugyanakkor Rabonbán és Firtos is árnyalt személyiséggel bír. Az ő átkuk megtöréséért jobban is szorítottam, mint Lóna megváltásáért. Miért is? Mind Rabonbán, mind Firtos azon van, hogy jóvátegye a múltban elkövetett tévedését, miközben átkuk újabbak elkövetésére sarkalja őket. Az olvasó számára az ő sorsuk legalább olyan fontos, mint az Óz, a nagy varázslóban Dorothy tásaié – azonban a két tündéren ülő rontást cseppet sem olyan könnyű semlegesíteni.

A két nővér, illetve anyjuk, az Özvegy – a regény anta- gonistája – már nem sikerült ilyen maradan- dóra. Közülük messze Firene a legkidol- gozottabb és legszim- patikusabb, a regény végén nála lehetünk tanúi némi jellemfejlődésnek is. Vele szemben Lóna kimondottan szürkének és ellenszenvesnek tűnik. Ugyan ő csábította el Istvánt, ám se kedvese, se gyereke iránti szeretet nem elég ahhoz, hogy maradjon – inkább szembenéz a sorsnemtők ítéletével. Firene élettel teli, Lóna éteri, és a két testvér közül az előbbi érzelmei őszintébbek, és a múlt hibáiból is ő tanul. Ez azért érdekes, mert a tündérmesék dramaturgiája szerint Firene a "gonosz mostoha" és Lóna "az elnyomott Hamupipőke". Igaz, az olvasó Firene fejébe lát bele, mikor még holló – ilyenkor végig jelen időben történik a narráció, azt hiszem, ezt A fogadós éneke c. Peter S. Beagle regény rókájától leshette el ez a jómadár (és vele együtt Kleinheincz Csilla is). Madarunkkal szemben Lóna sosem nyílik meg. A regényben ugyan gyakori a visszatekintés kettejük múltjáról, de sosem érezzük egyiküket sem olyan élőnek, mint akár Adélt vagy Firtost, pedig a történet szempontjából e két karakter egyike sem olyan jelentős figura, mint a két testvér.

Az Özvegy pedig nem több egy generikus boszorkánál, aki egész nap mást sem tesz, mint otthon ül, a bosszún töri a fejét, az egyetlen érzelem, aminek a megélésére képes, az a gyűlölet, és ha valakinek sikerül fájdalmat okoznia, rosszindulatúan kacag fel. Vannak jelenetek, amikor az Özvegy tényleg félelmetes és inkább egy természeti erőnek, semmint személynek érezzük – ilyenkor működik az alakja. Máskor azonban fakónak tűnik, és elvégre Az utolsó egyszarvú Haggard királya is sokszor inkább egy jelenlét volt, mégis markáns személyiséggel bírt, akárcsak A végtelen történet kajánul intelligens Gomorja, vagy Neil Gaiman bohókásan pszichopata bérgyilkosai, Croup és Vandemar. Persze hamár Neil Gaiman, akkor esetünkben a Coraline talán jobb példa lenne, nemcsak a bakfis kontra boszorka miatt, hanem azért is, mert a Másik Anya is inkább egy erő volt, semmint személy - ugyanakkor a Másik Anya egy bizarr, vámpírszerű jelenség volt, akinek a gonoszsága embertelenségében rejlett. Egy gonosznak nem kell összetettnek lennie, elég, ha az ő tettei által ismerhetjük meg a többi szereplő újabb és újabb oldalát, ám bennünk is meg kell mozgatnia valamit, hogy átérezzük hőseink helyzetét.
A stílus gördülékeny, a metaforák mind a helyén vannak – talán néhány hasonlatot lehetett volna rövidebben megfogalmazni –, az erdő kellékeiben pedig rendre ismerünk fel olyan gyerekkori kedvenceinkre, mint a Fehérlófia, aminek szinte az összes jellemzőjével találkozhatunk, néhánnyal többször is, csak más-más kontextusban.
Összességében egy olvasmányos, jól megírt regény az Ólomerdő, amit bátran ajánlok mindenkinek, fiataloknak és öregeknek, férfi és női olvasóknak egyaránt, aki nyitott az intelligens, kicsit komor tündérmesékre, és kedveli Peter S. Beagle, Neil Gaiman vagy Michael Ende történeteit.
Közben pedig készül már a folytatás illetve a fordítás angol nyelvre. Mit is mondhatnék erre? Mindkettőhöz sok sikert a szerzőnek!
(A rajzok Cserny Timea művei, amelyek kis szerencsével be is kerülnek a fordított változatba, hogy az angolajkúaknak ennyivel is jobb legyen, a borító pedig Sánta Kira alkotása)