2012. október 17., szerda

Sötét urak és nemi erőszak

Az írókra szokás azt mondani, hogy sokszor azért írnak, hogy kiírjanak magukból valamit, ami minden áron a felszínre akar törni, amit nem akarnak, és talán nem is tudnak elfojtani. Sokszor eltűnődöm, hogy ez mennyire igaz kritikusokra. Én általában azért írok kritikákat, ismertetőket, esszéket, mert szeretem felhívni valamire mások figyelmét - és nemcsak egy alkotásra, hanem toposzokra és párhuzamokra, elődökre és utódokra, tézisre, antitézisre, szintézisre. Ez persze most nagypofájúnak tűnhet, de én szeretek elpepecselni ismertetőkkel, és nem érzem azt a kényszert, hogy ezt most rögtön meg kell osztanom, mert szeretem megadni a módját.

Hogy miért írom ezt? Azért, mert Eddings után rövid idő alatt másodjára érzem ezt a "már pedig muszáj beszélnem róla" kényszert egy high fantasy olvasása közben, és ez is egy való világbeli probléma, mégpedig a nemi erőszak kapcsán keletkezett bennem. És az a helyzet, hogy nem igazán akarom azt sem, hogy a blogom teljesen elmenjen ebbe az irányba, abba, hogy töményen arról szól az egész, hogy verem a blattot régi alkotások - és nem alkotók - rovására. De még mielőtt megkapnám a Zigazság Csalhatatlan Keresztes Lovagja érdemrendet, szeretném leszögezni, hogy itt és most nem az elvről - nemi erőszak megléte egy high fantasy műben -, hanem a gyakorlatról - ahogy a nemi erőszak a műben szerepel - beszélek, és ellenpéldákat is tervezek hozni.

A szóban forgó high fantasy Guy Gavriel Kay The Fionavar Tapestryje, amiben még könyékig benne vagyok. Könyékig benne vagyok - ez az, amire fent kitértem, hogy ki kell írnom magamból a véleményemet, pedig úgy tartom illőnek és korrektnek, ha előbb befejezem a teljes sorozatot. Azonban már a második részt olvasom, az ominózus jelenet pedig az elsőben szerepelt, így kétszeresen is jogosnak érzem, hogy írjak róla. Egyrészt, hogy önmagában mennyire állja meg a helyét a jelenet, mennyire van előkészítve, magyarán, a jelenet olvasása közben mennyire érezzük azt indokoltnak és odaillőnek. Mennyire ragad meg minket, mennyire érezzük át. Másrészt pedig amennyiben vannak fenntartásaink, az írónak az első lezárt regény végéig illik laufot adni. Ekkor még van ideje, hogy árnyalja vagy új szemszögből mutassa be a korábbi jeleneteket. Utána azonban sokszor hosszú-hosszú idő telik el, míg a folytatás megjelenik - adott esetben két év -, és bizony az írónak fel kell készülnie arra, hogy az olvasó addig csak az első rész alapján ítél. Sőt, akad olyan, aki az első rész alapján dönti el, akarja egyáltalán folytatni. Ahogy a kritikusok is általában az önálló regényekről írnak a sorozaton belül - nagy pofon lenne az íróknak, ha nem így lenne, elvégre minden kritika reklám, és ha az első regényről nem születhet, akkor nem is írnak róla annyian, ergó nem kap akkora hírverést, ergó kevesebb olvasóhoz jut el, így kevesebb fogyást produkál... azt, hiszem, érthető, így ugrok is.

A trilógia első részében, a The Summer Treeben az egyik szereplőt, Jennifert elrabolja a helyi Szauron-epigon, Rakoth Maugrim, hogy megerőszakolja. Mint említettem, ez önönmagában még nem lenne probléma, elvégre sokszor nem az a lényeg, hogy mit ír az író, hanem az, hogy hogyan írja. Az pedig, hogy miért nem váltotta ki belőlem ez a jelenet a kívánt hatást, három pontban össze tudom foglalni.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.


Ezeket a pontokat külön-külön ki is fejteném bővebben, hogy mindig kedvére eldönthesse, mennyire van igazam.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

Éppen ezért hangulat terén nagyon kirívónak érzem ezt a jelenetet. Azt hiszem, itt a kulcsszó nem is a ponyván van, mint inkább a könnyed kitételen. Az esőben monologizáló noir-történeteket sem nevezhetjük a világirodalom legmélyebb alkotásainak, mégis, az ottani sötét, szennyes világból nem lóg ki. De említhetném persze most Alan Moore vagy Neil Gaiman történeteit, vagy akár George R. R. Martin írásait (bármennyire is nem szeretem, ha mindig Vele példálóznak).

A The Summer Tree azonban könnyedebb, mint bármelyik Brandon Sanderson mű, amihez eddig szerencsém volt. Ott van például a kisebbik királyfi, Diarmuid, nagy nőcsábász és flegma stílusa van, a katonái pedig zömében comic relief karakterekből tevődnek össze. Igaz, hogy lelő egy parasztot, amikor az az apja halálát kívánja előtte, de ezt becsülettel kimagyarázza, plusz gondoskodik a földműves családjáról. A többiektől elszakadt Dave gond nélkül beilleszkedik egy nomád törzsbe, és nyoma sincs például az előítéleteknek a földi halandók iránt sem ott, sem a királyi udvarban. Összességében az egész kis naiv és optimista, az ominózus részt leszámítva.

Sőt mi több, a regény elején a fiúk és a lányok azzal évődnek első fionavari éjszakájukon, hogy senki nem akarja a hölgyeket megbecsteleníteni, mert senki nem eléggé férfi a környéken. Aú.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

Tényleg. Semmit nem tudunk meg róla, és semmit nem csinál elrablásáig, minthogy együtt mulat az udvaroncokkal, meg hogy az udvar néhány nőnemű alakjával bajszot akaszt. Ilyen fronton persze a barátnője, Kimberly sincs sokkal jobb helyzetben, de neki legalább szerepet szánnak a Mintában a jó oldalon. De érdekes az, hogy amikor az elején a fiatalok hazaballagnak, hogy meghányják-vessék magukban a mágus Loren ajánlatát - miszerint kiruccanjanak Fionavarra -, a három fiúnak együtt négy oldal jut, ami alatt megtudjuk, hogy Dave nincs jóban az apjával, Kevin ezzel szemben igen, és aggódik Paul miatt, aki magát okolja barátnője halála miatt. És a három fiú három különböző részt kap, amiben kicsit magukra maradnak. A lányokra három bekezdés, azaz féloldal jut, ami elmondja azt, hogy megbeszélik a döntést - míg a fiúknál ezt be is mutatja.

Itt szeretnék egy pillanatra megállni! Nemrégiben téma volt, hogy a szuperhősös képregények világában gyakori írói eszköz a nemi erőszak bedobása - kritikák érik a zsánert, hogy az alkotók ezzel próbálják mélyebbnek mutatni a művüket -, és megkérdezték Grant Morrisont, hogy mit gondol erről a jelenségről, mit gondol ezekről az írókról. Ő azt felelte, hogy szerinte a szóban forgó írók közül mindegyik kedves, nyitott jó ember, tehát egyiket sem lehet mizogénnek nevezni... ami viszont ezt a trendet illeti, tényleg szerencsétlen, hogy valaki kinyit egy képregényt, és premierplánban erőszakolnak meg benne análisan egy nőt. Én pontosan így állok ehhez Kay kapcsán, és semmi esetre sem szeretném őt beállítani semminek.

Csak és kizárólag magát a művet nézem, és onnan oda nem illőnek érzem. Igen, 1984-ben jelent meg, közel harminc éve. Nem lehet nagyon fejet csóválni azért, mert a férfiak aktívak voltak, a nők pedig passzívak. De bár például Paul is megjárja a poklok poklát, nála ez tudatos választás, amitől fejlődik, megmenti az országot és hírnevet is szerez - Jennifer ennek az inverze, és nekem kicsit jobban kell ismernem őt ahhoz, hogy tényleg indokoltnak érezzem azt a jelenetet. Emellett kvázi ezzel záródik a regény, mielőtt egy deus ex machina meg nem menekíti őt, és a következményt pár röpke pillanatig társai szemén át látjuk.

Mondok egy jobban sikerült példát: Kate Elliott első Crown of Stars regényében az egyik nézőpont karaktert, Liathot kényszeríti a mű egyik antagonistája, Hugh a szeretkezésre. Nagyon kemény, nagyon nyomasztó jelenet, pedig Hugh nem leteperi, hanem annál rafináltabb, kvázi választási lehetőséget ajánl (gyakorlatban meg nem). Emellett meg Hugh egy plasztikusan ábrázolt abuzív pasi (erről a harmadik pontban). Viszont addigra törődünk Liath-tal, és bár visszafogottabb a szóban forgó jelenet, sokkal indokoltabb és átélhetőbb (oké, ki a franc akar átélni egy ilyet, tudom). Előtte, utána, közben érezzük, hogy Liath egy háromdimenziós, élő karakter. És emiatt érezzük, hogy közben megfosztják őt valamitől, hogy sebeket ejtenek rajta. Már jóval korábban szembesülünk is ezzel a félelmével.

Még egy példa: Tad Williams, Memory, Sorrow and Thorn. Aspitis gróf Hughnál is finomabban hálózza be Miriamele hercegnőt, aki naivan saját maga adja oda magát, csakhogy később szembesüljön vele, nincs visszaút, és immár nincs beleszólása abba, hogy mikor osztja meg a gróffal az ágyát. Később maga tagadja Simon előtt, hogy megerőszakolták volna, ám akkor is van egy megszállott, perverz birtoklási vágy Aspitisben, és mivel Miriamele is fontos karakter, az is nyomasztóan hat.

Említhetném A jég és tűz dalát George R. R. Martintól, de ha onnan csak egy ilyet említenék, félek, hogy tucatnyian írnának, hogy "ennél azért nyomasztóbb az, amikor..."

A lényeg, hogy az olvasó tudjon meg minél többet az adott hősnőről. Elvégre az erőszak elsősorban mégis csak a nő tragédiája, és másodsorban a körülötte levőké.

Persze, hamár itt tartok, meg kell jegyeznem: most természetesen az én olvasói preferenciámról beszélek, és nem is tehetem másképpen. Nem áll szándékomban fogadatlan prókátorként megmondani, hogy a női olvasók mit érezhetnek. Nem akarok semmilyen szerepben tetszelegni, semmilyen "miheztartás" mögé elbújni. Hogy őszinte legyek, ebben a kérdésben mocsok önző vagyok: az érdekel, hogy adott-e nekem valamit, hogy kellően kezelte az adott helyzetet, és a válasz az, hogy nem.

(És igen, tudom, a példáim későbbi művek, de csak pár évvel, és az is nézőpont, egy mű mennyire állja meg a helyét az évek elteltével.)

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.

Azt hiszem, a legjobb, ha leírom az aktust magát: Rakoth Maugrim letépi a ruhát Jenniferről, majd úgy erőszakolja meg, hogy felveszi a lány összes férfiismerősének az alakját, az apjától indítva. Emellett, mivel bizonyos okokból fél keze van, megállás nélkül csöpögteti a savas vért a leány hátára. Már ez sok. Ha a regényben ez egy rémálom lenne, akkor még beleférne valahogy, de így, hogy Maugrim saját erejét pazarolja, hogy minél kényelmetlenebbé tegye az aktust... nos, meglehetősen izzadságszagúvá teszi az egészet, ahol a kevesebb több lenne.

Emellett Rakoth Maugrim egy faék egyszerűségű gonosz. Az időn túlról érkezett a Teremtő első világába, és mindent és mindenkit gyűlöl, és el akarja pusztítani/képére formálni a világot. Amikor kiszabadul, a hegy, ami alá bebörtönözték, vulkánként felrobban, a füst egy karmos kézzé áll össze, és egész Fionavaron hallják a kacaját. Ennyi. Ennyit tudunk róla. Bármennyire is nem szeretem, ha a Legenda c. film rossebje követné ezt el - no az sem illene a film közegébe, de akkor is -, inkább elfogadnám, mert már az, hogy Tim Curry arca virít a smink alól és amolyan sötét mama kedvence - és tényleg megpróbál elbűvölő lenni - emberivé teszi a karaktert. Összetettebbé.

Viccelődhetnénk most azzal, hogy Rakoth Maugrim most szabadult a börtönből (bármennyire is rohadt szerencsétlenül veszi ki magát, ki kellett mondanom, hogy túllépjünk rajta)... de ő tudatosan nem emberire van véve, hanem metszőn egydimenziós gonoszra, aki kábé Morgoth szintjén van. Éterien, elvontan rosszindulatú, azért gyűlöl mindenkit, mert ő a gonosz megtestesítője. Nem azért, mert gyerekkorában verték, vagy mert senki nem szerette, vagy mert bármilyen freudi indítéka lenne a tett elkövetésére. Soha nem volt ember. Ezer évig fetrengett a hegy alatt, és azon tűnődött, hogy hogyan áll bosszút mindenkin, és csak ezen. Nincs szó arról, hogy éhezett volna, vagy egyéb testi szükségletei lettek volna. A testi vágy tehát nem igazán állja meg a helyét.

Az sem derül ki, hogy miért fordít olyan sok erőforrást Jennifer elrablására, amely során egy kisebb sereget elveszt. Nem baj, ezt még van idő kimagyarázni. Én arra tippeltem, hogy tudatosan meg akar termékenyíteni egy halandó nőt, mert sötét isteni terve egy sarjjal teljesülhet be. Hamár testi vágyai nincsenek, meglehet benne egy halhatatlan isten számító logikája, mint amilyennel sokszor a Sátánt is felruházzák (és mit tesz Isten, amúgy Maugrimot Sathiannak is becézik, amivel később Robert Jordannél is találkozhatunk). Igen ám, de az aktus után meg akarja öletni a lányt, aztán meg miután a második részben Jennifer terhes lesz, az anya és a gyerek halálát kívánja, amiért megint mozgósítja a csicskáit.

Valami azt súgja, hogy nem a gyerektartás zavarja őkelmét, hanem egy nagyon is komoly Akhillész-sarkat jelent a kölyök. De álljunk csak meg! Egy sötét istenről beszélünk, aki képtelen teremteni. Hogy tud akkor gyereket nemzeni? Úgy, hogy nem akarja? Ha egy gonoszabb görög isten lenne, egy még szenyóbb Árész, akkor ezen nem pörögnék - de a görög istenek termékenységük mellett kicsinyesek, rövidlátóak voltak, az az emberi módon rohadékok.

Lehet persze, hogy csak a bosszú hajtotta őt, de ez esetben nem lett volna méltóbb, ha az egyik csicskájával rontja meg a lányt? Kettőt egy csapásra: nemcsak Jennifert becsteleníti meg, de az egyik szolgáját is romlottabbá teszi. Az ülne, mint mindenkit megrontó éteri erő.

De az aktushoz magához... az alpontban említettem, hogy az erőszak a legemberibb bűn. Bár szerencsére közvetlenül elég keveset tudok erről a gonoszságról, ezt úgy értettem, hogy ha Rakoth Maugrom "csupán" el akarna pusztítani mindent, vagy eltorzítani mindenkit, nos, ezek olyan dolgok, amik nem csak emberhez társíthatók.

Egy természeti katasztrófa, egy állat vagy egy gépezet is képes életek kioltására, ahogy éhínség, betegség vagy sugárzás is képes eltorzítani másokat. Ez esetben ezeket a dolgokat megszemélyesítjük, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel, ha belőlük faragunk éteri gonoszt, és ez esetben egyszerre személy és fogalom a gonosz (oké, tudom, a Hozsánna néked, Liebowitzban a Radioaktivitásról hitték azt a papok, hogy nőket erőszakolt meg, így hozva létre a mutánsokat... de egyrészt itt van egy kapocs, másrészt a szóban forgó jelenséget emberek hozták létre, harmadrészt ez a kép incubusokon alapul, ami illik a középkori papi közeghez, ráadásul csak említés szintjén szerepel... persze, most csapongok).

Nemi erőszakot viszont csak ember követhet el. Nem célom szételemezni ezt a gonoszságot, de nem egyszer olyan szinten kifacsart-kicsavart-eltorzult motivációk vannak mögötte, amire csak egy ember képes. Például az a hozzáállás, hogy "ugyan már, ő is élvezte, sőt, voltaképpen ő akarta. Azt kapta, amit megérdemelt, mert nem öltözött volna úgy. A mocskos ribanc." Vagy hogy évekig epekedett a lány után, mire sor került a tettre. Vágy, frusztráció, tagadás, hárítás, kisebbrendűség, ezzel mutatni meg, ki az úr... ezek mind ehhez tartozhatnak. Sőt, még több is, messze nem érintettem mindent.

És sokszor az illetők nem is félelmetesek vagy mindenhatóak, ellenkezőleg, szánalmasak és gyengék. A Watchmenben például kiemelt szerepet kap, amikor a Komédiás kis híján megerőszakolja Sally Jupitert. Márpedig a Komédiás egy ellentmondásos és szánalmas egy személy a javából. A saját lányával képtelen kapcsolatot kialakítani, pedig ez lenne az egyetlen igazán emberi cselekedete, amire igénye is lenne; az egyetlen ember, akinek elsírja bánatát, egykori ellenfele; és miután elvonultak a fellegek, jóval a halála után, akkor csókolja meg a fényképét az az asszony, akit meg akart becsteleníteni. De ott van a már említett Hugh, aki tényleg szentül hiszi, hogy szereti Liathot és a tenyerén hordozná, ha nem kéretné magát... és túl korlátolt ahhoz, hogy észrevegye saját magát.

Persze, lehet bennem egyfajta előítélet, mert hirtelen eszembe jutott Gregor Clegane, és hát ő sem egy bonyolult karakter. De egy húsvér ösztönlény, így nála mégsem kell agyonmagyarázni.

Természetesen, mint mindig, most is mindenki eldönti maga, mennyire ért egyet velem, ha egyetért. De számomra az erőszak túlságosan is valós gonoszság ahhoz, hogy egy egydimenziós sötét úr kövesse el, ennyire over-the-top módon, és nem olyasmi, amivel csak úgy hirtelen, félvállról szeretnék találkozni.