2015. március 17., kedd

Sir Terry Pratchettre emlékezve


A SFmagon több kollégámmal búcsúztunk Pratchettől. Nekem a korábbi szavak mellett a következők jutottak eszembe:

"Sokakkal ellentétben az első könyv, amit olvastam Pratchettől, a Vészbanyák volt. Nem is bánom, mert az már egy ízig-vérig Korongvilág regény volt, karakterekre, koncepcióra, mondanivalóra kihegyezve, Születésnapomra kaptam, és édesanyám párszor megkérdezte, hogy tetszik, hol tartok éppen – ugyanis kiderült, hogy ő már kiolvasta az én példányomat, mert csak beleolvasott, de annyira magával ragadta, hogy inkább óvatosan lapozta, nehogy használtan kapjam. A Bűbájos bajokat még én kaptam, onnantól kezdve én ajándékoztam Neki. Megvan Neki gondosan az összes magyarul megjelent kötet, meg a The Last Hero.

Én vagyok a geek a családban, de anyukám rajongását nem tudom utolérni. És ez is bizonyítja azt, hogy Pratchett univerzális nyelvet beszél, és a fantasy csupán egy köntös. Figurái végtelenül szeretetreméltóak, legyen szó a konok Wiharvész anyóról, vagy a gyáva Széltolóról, hogy Halált ne is említsem. Mindnyájuknak megvannak a maguk hibái, de legbelül mind törődnek a társaikkal. Pratchettől azonban távol áll a szentimentalizmus, és ezt bizonyítja az is, hogy regényei tele vannak félelmetesebbnél félelmetesebb ellenfelekkel, mint amilyen Vorbis vagy Teazsúr – ellenfelekkel, akiket nem fizikai fronton kell legyőzni, és akiknek segítségével Pratchett rámutat alapvető emberi gyarlóságokra. Gyarlóságokra, amiket csak akkor győzhetünk le, ha megértéssel és türelemmel nézünk szembe velük. Engem ugyan ritkán nevettetett meg hangosan, de mindig megmosolyogtatott, azonban a jó humor ismérve nem a hangerő, hanem hogy mennyire tisztít meg minket.

És még valami: senki nem tudott olyan frappánsan, olyan szívmelengetően befejezni egy regényt, mint Pratchett."

Érdemes elolvasni a többiek véleményét is, mert mindnyájunkra nagy hatással volt az öreg.

Nincsenek megjegyzések: